Tavaly sajnos kimaradt a halloweeni videó, és idén sem tudtam időt szentelni rá – helyette volt egy rövid Batman bemutató -, viszont úgy éreztem illő volna egy horror klasszikust előkapni – még ha írásban is – és kicsit kivesézni. Vagy az alkalomhoz illően: kicsit kivesézni.
1978-ban John Carpenter megreformálta a horrort: az addigi jegyeket összesűrítve letette az asztalra a Halloween című opuszát, mely a slasher időszámítás kezdetének is tekinthető. Innentől kezdve a ’80-as évek a műfaj aranykorának tekinthető. Sorra jöttek a Michael Myers „imitátorok”, akik örömmel tettek el bármiféle ölésre alkalmas tárggyal fiatalokat, akik a szexuális felvilágosítás órán szerzett ismereteiket gyakorlatban is ki akarták tapasztalni.
És itt lép színre Wes Craven, aki a ’70-es évek exploitiaiton horrorjaival már megalapozta hírnevét (Az utolsó ház balra, Sziklák szeme). Ezúttal viszont egy olyan filmet hozott tető alá, mely mindörökre beleégett az amerikai mozizás történelmébe. Ez pedig a Rémálom az Elm utcában.

A film igazi kultusznak örvend. Jómagam az ezredfordulón kezdtem az általános iskolát, és örökre velem marad az emlék, ahogy ekkortájt az egyik horror rajongó osztálytársam – kb. 7-8 évesek lehettünk – hatalmas lelkesedéssel mesélt nekem Freddy Kruegerről, aki egy száz őrült által megerőszakolt apáca gyermeke, torzszülöttként jött a világra, kedvenc elfoglaltsága pedig, hogy tiniket gyilkol meg rémálmaikban. (Igen, ekkortájt ez volt az egyik módja, hogy információkat szerezz filmekről, hiszen az internet még nem volt mindennapos dolog az otthonokban. Sőt, torrentezésről még nem is álmodoztunk. Maradt a TV, a videótéka, és a másolt kazetták.) Freddyvel való kapcsolatom jó időre itt ért véget, hogy aztán nagyjából 17-18 évesen végre megtekintsem az ikonikus művet, és megértsem, miért is okozott annyi álmatlan éjszakát sokaknak.Craven lényegében nem csinált egyebet, mint fogta a pár év alatt már jól bejáratott sablonokat, és kicsit szájízéhez igazította azokat. Értsd: a rémületkeltést a humorral elegyítette, így már a széria első filmje is igazából egy beteg, perverz humorú mozi, mely ennek ellenére mindvégig megmarad velőtrázó horrornak. Kicsit kiforgatta a kertvárosi ideálvilágot. És ami a legfontosabb, kettős értelemben adott arcot a gonosznak.
A rendező elmondása szerint a film gyökerei egészen gyermekkoráig nyúlnak vissza, mikor több cikket is olvasott olyan emberekről, akik háború sújtotta országokból érkeztek, és az ott ért sokk miatt képtelenek voltak elaludni. Később groteszk módon mégis álmukban haltak meg. Az álomrém alakja egy gyerekként az utcán látott figurában gyökeredzik, míg neve egy volt osztálytársán, aki előszeretettel terrorizált másokat.
Springwood, az első látásra békésnek tűnő kisváros mocskos dolgokat rejt.A rendező percek alatt rombolja le az amerikai álmot. Nancy szülei elváltak, az édesanyja alkoholista, nem mellesleg a drága papa és mama önbíráskodásba fogott, és elevenen elégettek egy embert. Craven fokozatosan adagolja ezeket az infókat, és csakhamar rádöbbenünk, hogy a szülők sem sokkal különbek, mint az álomrém.Freddy alakja persze így is föléjük magasodik, sőt, kiemelkedik az összes slasher figura közül is. Természetesen ezt egyáltalán nem úgy értem, hogy ő lenne a legjobb, viszont Craven víziójának hála nem egy klasszikus „nagydarab, szótlan, késsel mészároló fickó” lett, hiába ez volt a kiindulópont. A direktor elképzelése ugyanis az volt, viseljen maszkot a gyilkos, de mégis legyen saját arca, személyisége. Egy olyan gyilkost álmodott meg, aki nem csak gépiesen szedi áldozatait, hanem kéjes örömét leli azok kínzásában. A végeredmény pedig az lett, hogy Freddy egy összeégett arcú, éjfekete humorral megáldott gazember lett, aki ennek ellenére még mindig egy hidegvérű gyilkos. Sőt, kezdetben felmerült Cravenben az ötlet Krueger pedofil múltjával kapcsolatban, ám végül a korabeli botrányok miatt „megelégedett” azzal, hogy a csíkos pulcsis rém gyerekgyilkosságokat követett el korábban.
Craven viszont nem állt meg itt. Carpenterhez hasonlóan ő is kicsit misztikusabbá formálta figuráját. Míg Michael Myers a megtestesült és legyőzhetetlen gonosz, addig Freddyben minden olyan tényező ölt alakot, mely az ideális szülő éles ellentét képezi. Közelsége rémületet vált ki, örömét leli a gyerekek szenvedésében, és végül maga a pedofil szál nem lett kimondva, de éreztetve van a figura eme beteges hajlama is. Krueger igazi hatása pedig ebben rejlik. Nem attól félsz, hogy meg fog ölni, hanem attól, amit megtestesít. Attól, hogy valamiféle perverz motivációja van ennek a rémnek. És persze attól, hogy ott csap le rád, ahol a legkiszolgáltatottabb vagy: álmodban.
Hiába a 35 év, a film mind a mai napig friss. Ügyesen játszadozik a nézővel – elég csak a film eleji félrevezetésre gondolni, mely szerint Tina lesz a hősnő –, és nem csak a testi, hanem a pszichés horrorra is nagy hangsúlyt fektet. Craven művészként mossa egybe az álom és a valóság határát, és a hősnő Nancy sorsát csakhamar mi is átérezzük. Ez pedig hangsúlyozandó: átérezzük. A karakterek ugyanis – hiába az olykor feltűnően gyenge színészi játék – szerethetőek, emberiek. Van okunk szorítani értünk. A folytatások közül egyedül az Álomharcosok volt erre képes.

A dolgok végül Cravent igazolták. A film sikeres lett, Freddy alakja pedig megmentette a New Line Cinema-t a közelgő csődtől, és végigkísérte annak működését a ’80-as években. Bár a folytatások minősége az esetek többségében megkérdőjelezhető, Freddy igazi ikonná vált, és a franchise miatta mindvégig ilyen-olyan módon, de szórakoztató maradt. Hét részt nem biztos, hogy könnyű legyűrni az embernek a torkán, viszont aki teheti, legalább az elsőt nézze meg. Üde lenyomata a korai ’80-as éveknek, mindeközben egy rendkívül szórakoztató és mai napig friss mozi. Nyugodalmas szép éjszakát kívánok mindenkinek!