Pontosan 35 évvel ezelőtt csoda történt, ami megváltoztatta a világot. Jó, lehet, hogy nem az egész világot, csak néhány ember életét. Az enyémet is, de csak néhány évvel később. 35 évvel ezelőtt, ezen a napon mutatták be eme anime első epizódját Japánban. Mivel pedig a kedvenc mozgóképes alkotásomról van szó, itt az ideje, hogy írott formában megosszam róla a véleményemet.

Mi kell ahhoz, hogy egy 20 éves animesorozatot sikeresen feltámasszunk? Teszik fel sokan a kérdést, és próbálnak rá választ találni. Olykor ötleteiket meg is valósítják, és az esetek kisebb részében valóban egy jó folytatást kapunk. És van olyan is, amikor megbánjuk, hogy egyáltalán megnéztük a folytatást. A Ginga Densetsu Weed (2006) ez utóbbi kategóriába esik.

Nemrég új lángra kapott a hír, mely szerint folytatódik a Kevin Williamson - Wes Craven páros által útjára indított Sikoly széria, mely 1996 óta hivatkozási alap a horror műfaján belül. A Geek Generációs srácokkal a Jobb nem firtatni sorozaton belül a közeljövőben fog rögzítésre kerülni egy adás a franchiseról, így nemrégiben megejtettem egy újrázást. Ha pedig már így esett, gondoltam sort kerítek egy cikksorozatra, melyben sorra veszem a franchise négy etapját. Bár igyekszem a lehető legkevesebb csavart lelőni, felhívom minden kedves olvasó figyelmét, hogy bizonyos mennyiségű SPOILER megtalálható lesz a cikkekben, így aki semmilyen mértékben nem szeretné elrontani az élményt, az először tartson egy maratont, majd ezt követően térjen vissza a bejegyzéseimre, illetve az említett Jobb nem firtatni adásra.

Tavaly sajnos kimaradt a halloweeni videó, és idén sem tudtam időt szentelni rá – helyette volt egy rövid Batman bemutató -, viszont úgy éreztem illő volna egy horror klasszikust előkapni – még ha írásban is – és kicsit kivesézni. Vagy az alkalomhoz illően: kicsit kivesézni.
1978-ban John Carpenter megreformálta a horrort: az addigi jegyeket összesűrítve letette az asztalra a Halloween című opuszát, mely a slasher időszámítás kezdetének is tekinthető. Innentől kezdve a ’80-as évek a műfaj aranykorának tekinthető. Sorra jöttek a Michael Myers „imitátorok”, akik örömmel tettek el bármiféle ölésre alkalmas tárggyal fiatalokat, akik a szexuális felvilágosítás órán szerzett ismereteiket gyakorlatban is ki akarták tapasztalni.
És itt lép színre Wes Craven, aki a ’70-es évek exploitiaiton horrorjaival már megalapozta hírnevét (Az utolsó ház balra, Sziklák szeme). Ezúttal viszont egy olyan filmet hozott tető alá, mely mindörökre beleégett az amerikai mozizás történelmébe. Ez pedig a Rémálom az Elm utcában.

Minden tiszteletem a Fantasy Filmé, ugyanis sokszor olyan filmeket adnak ki, melyek rejtett gyöngyszemek, vagy épp elfeledett klasszikusok. A kiadó Hollywood Movie Classiscs sorozatában számos ilyen darabra lehet bukkanni, ezekből jómagam is bezsákoltam néhányat. E széria mellett kiadásra került Universal Horror Classics cím alatt egy kiadvány, melyet gondolom számos másik követett volna, de végül erre nem került sor, ami elkeserítő. Viszont az apró örömöket is becsülni kell, és az 1940-es Fekete Péntek kiadását becsülöm is, ugyanis a Fantasy Film ezzel is egy elfedett klasszikussal ismertetett meg, mely ma már inkább megmosolyogtató, ám akik fogékonyak a korabeli filmekre, azok számára egy igazi ínyenc falat lesz.