Adam Sandler az utóbbi években épp elég okot adott arra, hogy azt kívánjuk: Hagyja abba végre a filmezést! Újabb munkáit igyekszek is messzire elkerülni, mivel az agysejtjeimre még azért szükségem van. A Nagyfiúk nevű borzadályból elég volt körülbelül fél óra, a Jack és Jill című szörnyszülött pár perce pedig már tényleg nyomós ok volt, hogy megtartsam a tisztes távolságot. Persze lehetséges, hogy Sandler is kezdi belátni, hogy az a fajta humor amit képvisel nem nevezhető túl minőséginek - de sokaknak mégis bejön -, így a legutóbbi filmjében, a  The Meyerowitz Storiesban nyújtott alakításáról a kritikusok is elismerően nyilatkoztak. Én nagyon remélem, hogy ezek után megmutatja, hogy képes értékelhető és nem mellesleg filmnek nevezhető alkotásokat is elvállalni.
Bár az is igaz, hogy korábban ilyenekben is szerepelt. Kissrácként kifejezetten szerettem tőle az Apafejt, a Sátánkát, de még a Vizes nyolcason - ami mondjuk szintén az alpári poénokat képviselte, így az újranézés esélye jó eséllyel ki van zárva - is jókat derültem. Kicsit későbbi munkáiból pedig az Esti meséket és a Távkapcsot tudnám kiemelni, mivel egyfajta nívót még azok is képviseltek, főleg utóbbi.

Jelen cikkem alanya is a teljesen vállalható filmjei közé tartozik, ámbár a Ki nevel a végén? elé egy kicsit félve ültem le. A poszter ugyanis egy ordibálós és sokszor iszonyat debil filmet sejtetett, illetve attól is tartottam, hogy Nicholson végig hülyét fog csinálni magából a játékidő alatt. Félelmeim csak kis mértékben igazolódtak be, és inkább pozitívan csalódtam.
A történet egy vígjátékokban előszeretettel használt jelenettel indít, mely során láthatjuk a főhős gyerekkorának egy szeletét. Jelen esetben azt, amikor a kis Dave Buznik élete első csókjára készül egy bulin, de az utolsó pillanatban a helyi keménygyerek lehúzza a nadrágját így mindenki rajta röhög. 25 évvel később Dave Adam Sandlerré öregedve dolgozik egy nagy cégnek, ahol halálra gürcöli magát és állandóan feszült, nem mellesleg barátnőjét (Marisa Tomei) sem meri megcsókolni emberek között a gyerekkori traumának hála. Hipp-hopp, meg is kapjuk aztán az expozíciónkat, mely során Dave repülőre száll, ahol egy kisebb konfliktus generálódik a légiutas-kísérővel egy fejhallgató miatt, így hősünk csakhamar a bíróságon, majd egy indulatkezelési tanfolyamon találja magát, melyet Dr. Buddy Rydell (Jack Nicholson) tart. A doki úgy véli Dave túlzottan magába fojtja indulatait és mikor a férfi másodjára is a bíróságon köt ki, úgy dönt, hogy beköltözik páciense lakásába, hogy segítsen rajta.
Az alapötlet príma és a helyzet adta lehetőségeket olykor valóban sikerül is kihasználniuk a készítőknek, így a kicsivel több, mint másfél órás játékidő alatt nem egyszer nevettem őszintén. A hídon való éneklés, a tükörtojás incidens vagy épp az egy ágyban alvás mind-mind jól eltaláltak voltak, pedig ez utóbbinál ellőttek egy fingós poént is, de valahogy nem éreztem zavarónak, sőt, kicsit váratlanul is ért, így fel is nevettem hangosan. De az egész film alatt tényleg vannak ügyesen elhelyezett poénok, Nicholson és Sandler pedig kifejezetten jó párost alkotnak. Az öreg hozza a szokásos formáját és brillírozik a doki szerepében, bár olykor amilyen tapló jelenetei vannak meg is értem, mivel Nicholson élvezi, ha gonoszkodhat egy-egy szerepben. Sandler a tőle már ezerszer látott sablonfigurát hozza, aki a film végére természetesen megváltozik. Bár hiába nem túl árnyalt a karakter, a sok kellemetlen helyzet miatt egy idő után elkezdtem szimpatizálni vele. Ehhez még jött a jól eltalált szinkron is, így Csőre Gábor is rengeteget hozzá tudott adni a figurához. De Reviczky Gábor is szokásához híven remekül teljesít.

A filmnek mégis megvannak a gyermekbetegségei, amik miatt megmarad egy kiaknázatlan lehetőségnek és egy átlagos vígjátéknak. A történet ugyanis sokszor feldob labdákat, de nem üti le őket, bizonyos poénokban alig van élet, a cselekmény pedig a film közepétől egyre inkább fullad unalomba, hogy aztán a fináléra ismét önmagára találjon, majd elálljon egy már ezerszer látott csavarral és egy jól ellőtt poén után - mely a film egy korábbi jelenetéhez kapcsolódik -  az utolsó képsorok egy abszolút idióta Sandler vígjátékot idézzenek meg.
De nézzük sorjában. Maga az elfojtott düh, mint téma nagyon érdekes és egy kifejezetten intelligens vígjátékot is ki lehetett volna belőle hozni. Viszont ezt csak ritkán sikerül a filmnek, helyette pedig valóban a Sandler-féle poénok vannak előtérben. Például elmaradhatatlan az a jelenet, melyben felkeresik azt a srácot, aki gyerekként letolta Dave gatyáját, aztán a főszereplő és az azóta Shaolin papnak állt férfi (John C. Reilly) összeverekednek és persze a végén Dave tolja le terrorizálójának gatyáját. De kisebb-nagyobb ehhez hasonló momentumok fellelhetőek az egész film során.
Aztán ott van a diktafonos dolog. Davenek ebbe kell beszélnie, ha dühös. Nos, ebből hozzák ki aztán azt, hogy hősünknek azt javasolja az ügyvédje, hogy készítsen hangfelvételt, mely bizonyítja, hogy Dr. Buddy módszerei nem túl emberségesek, így megszabadulhat tőle. Erre sor is kerül egy hihetetlen kínos jelenetben, de ennyi. Semmit nem kezdenek ezek után vele, így az egész félbemarad.

Karakterek terén sem jobb a helyzet. Említettem az ügyvédet, akinek jelleme kimerül abban, hogy a szakmájához teljesen inkompetens és homoszexuális, mert. Nos, mert kell egy homoszexuális karakter. Sok mellékalakot nem mellesleg igen ismert színészek keltenek életre, így feltűnik Heather Graham, Woody Harrelson és John Turturro is. A Grahammel kapcsolatos szál egyébként kifejezetten szórakoztató, Harrelsonhoz az említett kínos jelenet köthető, míg a Turturro által életre keltett ex-katona, Chuck akár egy jópofa karakter is lehetett volna, helyette egy szimpla agresszív vadállat lett. A kihasználatlanságára ékes példa, hogy a film elején őt jelölik ki a főszereplő társának, aztán funkciója kimerül annyiban, hogy ordibál egy sort Dave lakása előtt, majd elmegy vele kocsmába, ahol bunyót generál, minek következtében hősünk ismét bíróság elé kerül. Utána alig-alig tűnik fel. De szinte az összes mellékszereplőre igaz, hogy teljesen fölöslegesen vannak jelen.
Mint említettem a cselekmény nagyjából a játékidő fele után elkezd teljesen unalomba fulladni. Mikor Buddy felszedi Dave barátnőjét, azt is igazából Nicholson játéka menti meg igazán. A film végéhez közeledve azért kapunk egy tényleg szórakoztató jelenetet, ahol Sandler beszól a főnökének és a bájgúnár kollégájának, majd a giccses és ismételten sokszor látott stadionos finálét, ahol minden jóra fordul és bedobják a nagy csavart is. Az utolsó jelenet pedig, mint mondtam jó lett volna, mert az ott bedobott poén remekül volt előadva, de az éneklős-táncolós rész hihetetlenül lerontotta az egészet.

A DVD kiadásról:
Potom pénzért sikerült beszereznem a filmet, nagyjából 250 forintért. A kiadás egyszerű és letisztult, a borító miatt bármennyire is tartottam miatta a filmtől, meg kell hagyni, pofás. A lemez menüje animált és mutatós. A film képminőségére egy rossz szavam nem lehet, én legalábbis problémát nem észleltem vele kapcsolatban, akárcsak a hanggal sem. Az 5.1-es magyar szinkron elég tiszta, ámbár a stadionos jelenetnél lehetett igazán érzékelni, hogy valóban olyan a hangzása. A lemezen helyet kapott némi extra is, így néhány előzetes és kivágott jelenet is, melyek közül az autós szcéna kicsit kár, hogy kimaradt. Emellett van egy rövid filmecske, amiben a készítők hódolnak Nicholson nagysága előtt és egy bő 17 perces werkfilm, ami jó hogy van, csak épp sok érdekességet nem közöl. Ennyi pénzért teljesen megérte, főleg, hogy az eredeti ára 990 forint lett volna.

Összességében a Ki nevel a végén? egy teljesen átlagos vígjáték a 2000-es évek elejéről. Fellelhető benne az összes sablon, illetve a Sandler-féle vígjátékok összetevői. Némi kompenzációt nyújtanak a tényleg remekül összehozott poénok, illetve a kellemes ezredfordulói hangulat, no meg persze Jack Nicholson. Egyáltalán nem olyan vészes film, mint ahogy szokás beállítani, sőt, bőven a jobban sikerült Sandler vígjátékok közé sorolandó, így egyszeri kikapcsolódásnak abszolút megteszi.