Nemrég új lángra kapott a hír, mely szerint folytatódik a Kevin Williamson - Wes Craven páros által útjára indított Sikoly széria, mely 1996 óta hivatkozási alap a horror műfaján belül. A Geek Generációs srácokkal a Jobb nem firtatni sorozaton belül a közeljövőben fog rögzítésre kerülni egy adás a franchiseról, így nemrégiben megejtettem egy újrázást. Ha pedig már így esett, gondoltam sort kerítek egy cikksorozatra, melyben sorra veszem a franchise négy etapját. Bár igyekszem a lehető legkevesebb csavart lelőni, felhívom minden kedves olvasó figyelmét, hogy bizonyos mennyiségű SPOILER megtalálható lesz a cikkekben, így aki semmilyen mértékben nem szeretné elrontani az élményt, az először tartson egy maratont, majd ezt követően térjen vissza a bejegyzéseimre, illetve az említett Jobb nem firtatni adásra.

A horror műfaj a '80-as évek végére kezdett önmaga paródiájává válni. Az ikonikus mészárosok már nem a színtiszta terrort testesítették meg, hanem szórakoztató "showmanekké", rosszabb esetben nevetséges bohócokká váltak, hogy aztán a '90-es évekre ne legyenek többek, mint önmaguk árnyékai. Az új évtizedre a nagy szériák egyre inkább próbálták a téma humorosabb oldalát kidomborítani (A sötétség serege, Gyerekjáték széria), gyakran ténylegesen vígjátékká válva. Ez olykor piszok jól sült el (A sötétség serege), máskor viszont a végeredmény felért egy erőteljes tökön rúgással. Ennek talán legékesebb példája az 1995-ös A texasi láncfűrészes gyilkos visszatér, mely megérne egy külön cikket. Egyelőre legyen elég annyi, hogy az a Kim Henkel írta és rendezte, aki az eredeti film társ-forgatókönyvírója volt. Henkel lényegében remake-reboot egyveleget alkotott, és olyan szinten túlzásba esett a humorral és az elmebeteg karakterekkel, hogy az előző három rész családjai az értelmiségi réteg míves tagjainak tűnnek. A film hatalmasat bukott, még az 1997-es újravágás és ismételt mozikba küldés sem segített rajta. Mondjuk ez nem meglepő.

Wes Craven szintén visszanyúlt a gyökerekhez, és legnagyobb mesterművét a Rémálom az Elm utcában című klaszikust támasztotta fel. Craven azonban nem szimpla folytatást akart, hanem meta szinten egy film a filmben felépítésű mozit, számos kikacsintással a nézők felé. Az 1994-es Az új rémálom ha nem is ér fel az alapműhöz, így is egy kellően szórakoztató és ötletes darab, mely a franchise jobb részeinek táborát erősíti.

Kevin Williamson lényegében ezt a meta felfogást vette alapul, mikor megírta a Sikoly forgatókönyvét. Ötlete az volt, hogy a jól ismert slasher alapokat állítja pellengérre, miközben a film megőrzi hátborzongató mivoltát is. Épp emiatt vétózta meg a stúdió azon terveit, hogy a rendezői székbe Sam Raimi, Robert Rodriquiez vagy épp Danny Boyle üljenek. Williamson úgy vélte, hogy ezek a direktorok túlzottan a komédia irányába tolnák el a történetet, mely így súlyát vesztené. Egy olyan rendezőt akart, aki ráérez a forgatókönyv humorára, de a vér és az erőszak is kellő hangsúlyt kap, ezáltal a kész mű nem válik önmaga paródiájává. Williamson Wes Cravenben látta ezt meg, aki meglepő módon először elutasította a felkérést, mondván a sztori túlontúl erőszakos. Végül mégis beadta a derekát, melyben elmondása szerint annak is nagy szerepe volt, hogy a rajongói bíztak abban, hogy újra egy Sziklák szeméhez hasonló nyers darabbal fogja megörvendeztetni őket legalább még egyszer utoljára.

Craven pedig jobban nem is dönthetett volna, hiszen a Rémálom az Elm utcában mellett ez a legismertebb alkotása a mainstream körökben. Ghostface legalább annyira ikonikus lett, mint Freddy Krueger, a film pedig felvirágoztatta a hasonló jellegű tinihorrorokat (Tudom mit tettél tavaly nyáron, Végső állomás, Viasztestek stb.), hogy aztán a 2000-es évek elején ki is fulladjanak. A rendező igazán elemében volt, szóval hiába kérette magát, a végeredmény magáért beszél. Az első negyedóra nyitánya iskolapéldája annak, hogy miként kell megágyazni az atmoszférát, mindeközben főhajtást tenni egy másik film ikonikus nyitánya felé (Ismeretlen hívás). A bevezető gyilkosságban szereplő Drew Barrymore-t egyébként eredetileg Sidney szerepére szemelték ki, azonban az ekkor már stabil hírnévvel rendelkező színésznő inkább Casey szerepét szerette volna eljátszani, mondván, ha egy jól ismert arcot tesznek el már az első negyedórában láb alól, az a nézők számára azt az üzenetet hordozza majd: Ebben a filmben bármi megtörténhet!

Meglepő módon számomra első alkalommal nem nyújtott akkora élményt a film, mint vártam. Tény, hogy egy kellemes, szórakoztató slashert láttam, viszont azt az elemi átütő erőt nem éreztem, melyet az évek során hallott pozitív kritikák után kapni véltem. Pedig sikerült megóvnom magam a spoilerektől is, így lényegében a filmről tényleg annyit tudtam csak, hogy önirónikus hangvétele miatt kellően egyedi.

A mostani újranézés alkalmával azonban rákaptam az ízére, így jobban értékeltem a forgatókönyv húzásait, valamint Craven rendezését. A második és harmadik résszel ellentétben itt kijelenthető, hogy az önirónia nem a karakterek által felsorolt szabályokban és a eltúlzott kergetőzésekben merül ki. Sőt, az említett két felvonással ellentétben igen haloványan éreztem azt, hogy egy vígjátékot, mi több, paródiát néznék. Az első Sikoly ugyanis sokkal inkább a horror-szatíra megnevezéssel írható le legjobban, mintsem a horror-vígjáték címszóval.

Williamson forgatókönyve előveszi mindazt, amit a néző már ismer, a hibákat felnagyítja, a jellemeket szórakoztatóan karikaturizálja, mindeközben újat mutat és a slasher zsáner egyik ikonikus darabjává is válik. A forgatókönyvíró az ekkorra már nagyon is jól bejáratott "amerikai kisvárosban felüti a fejét a gyilkos, aztán egy szaftos kis vérfürdőt rendez" alaphelyzetet húzza elő a tarsolyából. A békés Woodsboro természetesen pikáns titkokat rejt mézes-mázas felszíne alatt, mely táptalajt képez a gyilkos motivációjához. Williamson bármennyire is önreflektív, az elkövető indítéka részben érthető, kis túlzással némi tragikum is vegyül az egészbe, ezáltal a néző nevetése egy leheletnyi szánalommal is keveredik.

Egyesek számára meglepő lehet a Sikoly humora, pláne abban az esetben, ha egy vérbeli horrort vár valaki tőle. A szatirikus hangvételhez nem árt valamennyi előismeret és a kellő ráhangolódás sem. A horror műfaji alapokat fölösleges tovább ecsetelnem, helyett mindenképp Craven stílusáról ejtek néhány szót. A karikaturisztikus, erőszakos fekete humor azok számára, akik ismerik a 2015-ben tragikusan elhunyt rendező munkásságát, nem igazán lesz meglepő. A film 2016-os megtekintésekor sajnos jómagam abban a hibába estem, hogy nem mélyedtem el eléggé Craven tevékenységében, pedig ismerve azt a néző tudhatja, hogy filmjeit - melyek minősége erőteljesen ingázik - áthatja a fent említett furcsa perverz humor. Tudva ezt már nem is annyira meglepő, hogy Williamson mindenképp őt szerette volna a rendezői székben látni. Elég csak felidéznünk Freddy Krueger karakterét, aki a rémálmokban a megtestesült gonosz volt, kilépve a valóságba viszont szinte önmaga paródiája, aki esik, puffan, lángra kap. A Sikoly bizonyos húzásai így már nem is tűnnek egyszerű bugyutaságoknak, hanem átgondolt alkotói koncepcióknak.

Ennek megfelelően a szereplők is a műfajhoz igazodó egyszerű jellemekkel bírnak, némileg el is túlozva azokat. Talán Dewey karaktere juthat elsőre eszünkbe, aki meglepően nevetséges figura, már-már tényleg paródiába illő, ennek ellenére tökéletes fricskája az előző évtized inkompetens slasher rendőreinek. David Arquette nem egy színészóriás, ennek ellenére a széria egyik legjobb pontja, akit személy szerint részről részre egyre jobban megkedveltem és valóban tudtam érte izgulni. Sőt, a négy rész alatt az állandó szereplők közül nála érzékelhető legerősebben egyfajta karakterfejlődés, mely igencsak meglepő, tudván, hogy nem ő a főszereplő.

A Sikoly ugyanis az erős női főhőssel rendelekző filmek táborát erősíti. Neve Campbell-t Sigourney Weaver-hez tudnám hasonlítani. Egyrészt idősebb kolléganőjéhez hasonlóan ő is különleges szépség, másrészt pedig Ripley-hez hasonlóan egy fokozatosan egyre keményebbé váló hősnőt testesít meg. Craven bevallottan nem hitt abban, hogy Campbell bírni fogja a forgatás pörgését  - hiszen számos akciódúsabb jelenetben is részt kellett vennie -, kételyei azonban hamar szertefoszlottak, amikor az elsőre törékenynek tűnő színésznő ügyesen vette az akadályokat. Williamson remek humorát támasztja alá, hogy egy olyan személyt tesz meg főhősnek, akit egyébként nem igazán vonzanak a horrorok, mi több, ő az aki rámutat a legtöbb slasher egyik legalapvetőbb húzására, a "nagymellű nőt kerget a gyilkos, és ostoba módon az emeletre szalad előle" effektusra. Jópofa, hogy pár percre rá ő maga is ezt teszi, illetve legjobb barátnője egy formás keblű szőke cicababa.

Ha Sidney magasról tett a horrorokra, akkor a film lelkének a Jamie Kennedy által életre keltett Randy az ő szöges ellentéte. Kissé tenyérbemászó és okoskodó stílusa egyeseknek idegesítő lehet, de épp emiatt hat valószerűnek a figura, aki lényegében Williamson maga. Imádja a filmeket, kapásból megmondja, Jamie Lee Curtis mely szerepében villantott először cicit, ne meg persze horrorokból szerzett tudásával szereti kioktatni társait. Craven szimpátiáját egyébként gyorsan elnyerte a fiatal színész, ugyanis a szövegébe gyakran szőtt humoros sorokat, melyeken a rendező jókat derült.

Randy az, aki által a legközvetlenebbül kapunk kikacsintásokat a műfaj szabályai felé, ámbár Williamson és Craven nem feledkeznek meg az apróbb, estenként rejtett főhajtásokról sem. Skeet Ulrich például kiköpött Johnny Depp, és a film elején úgy is mászik be Sidney ablakán, mint egykor kollégája is tett a Rémálom az Elm utcában első részében. Ulrich karaktere nem mellesleg a Loomis nevet viseli, mely két klasszikusban is előfordul: a Psychoban és Halloweenben. De felemlegetnek itt egy bizonyos McKenzie családot, előkerül egy ikonikus csíkos pulóver, és emlegetnek valami Wes Carpentert is.  

A film legismertebb színésze Courteney Cox, aki 1994 óta játszotta a Jóbarátok tisztaságmániás, de roppant szerethető Monica Gellerét. Cox sokáig lobbizott Gale Weathers szerepéért, ugyanis szerette volna ledönti magáról a Monicával felépített kedves lány képet. Weathersben pedig meglátta a lehetőséget, hogy végre egy hárpia karaktert játszhasson el. Személy szerint nekem nehéz elvonatkoztatnom a Jóbarátok színészei kapcsán a sorozattól, így itt is szükségem lesz még pár megtekintésre, hogy ne Monicát, hanem Gale Weatherst lássam. Ennek ellenére Cox jól vette az akadályt, és valóban egy igazi ribanc, aki bármire képes, hogy hírnevét öregbíthesse.

Egyébként Rose McGowan, Skeet Ulrich és Matthew Lillard is kellően emlékezetesek. Utóbbit meglepően vicces egy ilyen filmben látni, annak tudatában, hogy később Bozontként tűnt fel a Scooby-Doo sorozat élőszereplős változatában, ahol kicsit kevésbé erőszakos maszkos bűnözőkről igyekezett lerántani a maszkot.

És ha már a maszknál tartunk, a Sikolyból sem hiányozhat a gyilkos ikonikus megjelenése. Mint a lentebbi képen is láthatjátok, a pre-production fázisban számos koncepciós rajz született a gyilkos álcája kapcsán, melyek java elég furcsa hatást keltett volna a vásznon. A végleges maszkra végül Craven akadt rá, amikor forgatási helyszínek után nézelődött Kaliforniában, és betért egy hölgy lakásába, aki történetesen maszkokat gyűjtött. Az egyik falon megládta a mára Ghostfaceként emlegetett arcot, melyről küldött egy fotót a Dimension Films-hez, azzal az üzenettel, hogy némi módosítással, egy hasonló maszkot szeretne. Bob Weinstein producer tartott attól, hogy a jelmez nem lesz túl meggyőző, mi több, a nézők röhögni fognak rajta, azonban a nyitány nyers vágását látva elvetette azon ötletét, hogy módosítsanak rajta. Ehhez persze nem csak a Ghostface által elkövetett véres gyilkosságokra volt szükség, hanem Roger Jackson orgánumára is, melyen megszólal. Jackson hangját Az ördögűzőben a démont megszólaltató Mercedes McCambridgéhez tudnám hasonlítani. Egyszerre rettentő játékos és humoros, másrészt kellően rideg és erőszakos. Jackson hangja tökéletesen tükrözi az egész film kettősségét, a szó legpozitívabb értelmében.

A Sikoly megtekintését abban az esetben tudom javasolni, ha valaki valóban szereti a műfajt, tisztában van annak szabályaival, no és persze nem azért ül le elé, hogy egy Kubrick-féle Ragyogás szintű terrort nézzen végig, mely valóban az ember legmélyebb pontjáig lefúrva vált ki zsigeri félelmet. A Sikoly után fölösleges olyan kijelentéseket tenni, hogy "Mire fel a kultikus státusz? Hiszen ez nem is volt félelmetes!". Változott az ingerküszöb, másrészt a film nyújt egy olyasfajta adrenalinlöketet, melyet ma már egyre kevesebb horror képes.